Kopja szavunk eredendően a honfoglaló magyarság egyik fő fegyverének, a lándzsaszerű, 2-2,5 m, sőt 3-4,5 m hosszú, Belső-Ázsiában használt, keményfából készült döfő fegyvernek a megnevezésére szolgált. A történelemből tudjuk, hogy nagy ütközetek után az elesett hősök sírhantjának fejéhez beszúrták a vitéz harci kopjáját. Ebből a szokásból vált nemzetünk szép ősi hagyományává a kopjafaállítás. Amint Szabó T. Attila írja egy helyütt: "...a kopjafa, a magyar temetők e különleges, művészi dísze az ősi, finnugor temetkezés egyszerű fejfájából fejlődött". (Pásztortűz, 1938.)
Manapság főképpen a Székeyföld protestáns temetőiben, ezeken a "méltósági helyeken" mondható általánosnak, amelyhez a szeretet és a kegyelet jelének drága kitűzései fűznek minden embert. De gyakoriak a kalotaszegi és néhány alföldi (Albertirsa, Fülöpszállás stb.) temetőben is.
Díszesen kifaragott kopjafákat állítanak személyeknek, intézményeknek, események, évfordulók emlékére is. Mi is a kopjafa?
Az Új Magyar Lexikon szerint: döfő lándzsa. Nyele 3,5-4,5 m hosszú és a könnyebb átmarkolhatóság érdekében a kézvédő alatt kissé elvékonyodott. A harcosok fegyvere volt, kis lobogóval ellátva díszfegyverként is viselték. A magyar lovasok a 17. század végéig használták. Történészek, néprajztudósok egyhangúlag vallják, hogy a mai temetői kopjafák az ősi kopjás-zászlós temetkezés emlékeit őrzik.
Az ősi magyar halotti kultusz az ősvallásban is fejlett volt, amely napjainkig fennmaradt népi szokásokban, motívumokban, például: a temetésig el kellett készíteni az ún. fej fát vagy gomb fát, népiesen fütül való fát. Az eredetileg halottat ábrázoló szobor fából volt. A temetés alkalmával a sír mellé állították azzal a céllal, hogy a lélek felismerje és majd ott pihenjen, ebben a szoborban...

A fejfa és a fából faragott szobor tehát a halottat kellett ábrázolja.
A fejfa a faragó ácsoknak a műszava, megkülönböztetünk rajta fejrészt és testet. A napjainkban újra divatba jött KOPJAFA nem pontosan azonos a fejfával. A kopja eredetileg egy dárdaszerű szúró- és dobó fegyver. A távol elesett katonák sírjára a kopjáját szúrták. A XIX. századtól jött szokásba, hogy a sír elejébe kopjafát helyezzenek. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a fejfa vagy kopjafa a reformátusok és unitáriusok kizárólagos sírjele. A római katolikusoknál egyöntetű a sírkereszt használata. SÍRJEL (fejfa, kopjafa) A kopja nem más, mint egy keményfából faragott oszlop, melyet sírjelül a temetőben a halott fejéhez állítanak.
A sír a halott nyughelyét jelzi, és az elhunytat jelképezi. Ez a székelység lakta tájainkon és a vallási hovatartozás szerint két nagy csoportba sorolható: katolikus és protestáns sírjelek. A katolikusok a keresztet (vagy megjelenik rajtuk a kereszt), míg a protestánsok fából készítették, készítik ma is a halottaiknak. Ezek tájainkon méretben és faragásban eltérőek a sírjel elnevezésével (sírfának, gombfának, főtől való fának is nevezik) nálunk, itt székelyeknél a kopjafa elnevezés a használatos. Állítsunk a nemzetünknek jelző kopjafákat a szeretteink sírja elé! Néprajzi szempontból mindenféle kopjafa, fejfa, sírjel értékes, de természetesen a legnagyobb értéket az ősi és művészi módon megfaragott kopjafa jelenti. Tiszteljük és becsüljük meg halottaink emlékét, hogy a székely művészet szeretete tegye a temetőt az élők szeretetének bizonyítékává, mindig tiszta, virágos sírjaik üzenjék azt, hogy akit imádtunk, szerettünk, annak emléke és eszménye mindig él és fennmarad mibennünk.

Az egyik legősibb ábrázolási mód. Széles alkalmazási területe a költészet;
2. A képzőművészetben elvont fogalmak, gondolatok és érzelmek kifejezése megszemélyesítéssel, valamint a fogalomra vonatkozó jelképes tárgyak ábrázolásával.
Az alkotók érzik és tudják a kopjafákon a díszítések, kifaragott részek nem cifrázásnak szánt formák, hanem az elhunytra jellemző népi szimbólumok.
Azok a szimbólumok, amelyek mindmáig fennmaradtak, olyanok, hogy az elhunyt személyről szinte mindent ki lehet velük fejezni: hogy az elhunyt NŐ vagy FÉRFI, lány vagy asszony, ifjú vagy aggastyán; foglalkozását, gazdasági állapotát, az életkörülményeit, nyugodt vagy zaklatott voltát.
A társadalomban kifejtett tevékenysége olyan jellemzők, ami a hátramaradottak iránta való eszményi érzésének kifejezője: összetartás, az ősi hithez való ragaszkodása, nemzetisége stb.
A székely gondolatok menete a legtömörebb kifejezésre jut a kopjafák szimbolikus jeleinek összeillesztésével. Ilyenek az ősi, elődeinktől fennmaradt mértani alakzatok alkalmazása: a kör, a négyzet, az átlósan áthúzott négyzet, a kereszttel osztott négyzet vagy kör, a zegzugos és a csigavonal, virágok megjelenítése...
Ezekben a bevitt, rávitt jelek, felosztások mind-mind értelemmel bírtak-bírnak ma is. Ezek tudatában a téves összeillesztések kizártak, zavart okoznának.