A kopjafa formájúra alakított fejfák az ősi temetőkultúrából fennmaradt tárgyi anyagot képezik. Sírjelek az ember halandóságának hírnökei. (Régen a harcban elesett katona kopjáját- fegyverét– sírhantjára, feje fölé szúrták.) A kultúránkba török hatásra bekerült faragott kopjafákat sokáig tiltotta a kereszténység, éppen ezért főleg református és unitárius temetőkben találjuk a legrégiebbeket, ma már viszont katolikus temetőkben is elterjedtek.
Fejfa legmegfelelőbb nyersanyag a tölgyfa. Régebben kb. egyharmad részét a földbe süllyesztve rögzítették, ma azonban – akárcsak a kapuláb – felvasazva betonalapon áll.
A kopjafa keskeny, négyoldalú, jellegzetesen karcsúsított hasáb, melyen (lentről felfele haladva) három részt különböztetünk meg: a törzs a legterjedelmesebb, erre kerül a felirat a halott nevével, születésének és elhalálozásának évszámával, esetleg egy- a feltámadás reménységében megfogalmazott gondolattal. A törzs felső hányadán megkezdődik a díszítőfaragás; a nyakrész karcsúsított, egész terjedelmében faragott. A fejfák hagyományos díszítőmotívumai mértani idomok (a csillag különféle változatai, András- kereszt, székely kereszt, molnárgomb stb.). A fejdísz az ékítmény befejező motívuma, melynek megválasztásakor nagyon oda kell figyelni a helyi hagyományokra. Háromszéken a férfiaknak koronát, buzogányt vagy sisakot faragnak; idősebb asszonyt konty, fiatalabbat tulipán illet meg. A lándzsavégződés a hősi halál jelképe.
Az utóbbi időben emlékoszlopokat is faragnak a kopjafa mintájára. Egyre gyakrabban látunk nagyon szép kompozíciókat, emlékműveket kopjafákból.
Kopjafák a Nyerges-tetőn
“Talán nem túlzok, ha azt mondom: kevés olyan ókori esemény van, amelyre iskolai tanulmányainkból szinte mindannyian emlékszünk. Leonidász király és 300 spártai katonájának a Thermopülei szorosban véghez vitt hõsi cselekedete ezen kevesek közé tartozik. Meglehet a többség még az “Itt nyugszunk. Vándor vidd hírül a spártaiaknak: / megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.” sírversre is emlékszik. Az azóta eltelt évszázadok során számtalan képzõmûvészeti, irodalmi alkotás dolgozta fel a Thermopülei ütközetet. Néhány évvel ezelõtt még hollywoodi szuperprodukció is készült a csatáról. Pedig, ha úgy nézzük, nem történt más ott, mint 300 spártai – árulás révén – elvesztett egy csatát a hazájukat fenyegetõ perzsák ellen. Aztán mégsem a gyõzõ lett a gyõztes. A szorosban csatát vívó spártaiakra ma az egész világ, mint hõsökre emlékszik. A perzsa hadsereg meg eltûnt a történelmi emlékezet süllyesztõjében.
Ha azt mondom, Nyergestetõ, talán csak nagyon keveseknek jut eszükbe bármi is. Bevallom férfiasan, tavaly nyárig nekem sem mondott semmit ez a földrajzi név. Az anyaországban nem tanulunk róla, a köztudatban pedig nincs benne a Háromszéki- és a Csíki-medencét összekötõ átjáró neve. Mi az amiért Sólyom László köztársasági elnök, dacolva a román kormányzat és a hatóságok rosszallásával, mégis elmegy oda? Mi is történt ott 160 évvel ezelõtt?
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc utolsó napjaiban vagyunk. 200 ezres orosz haderõ lépi át az ország keleti határát. Bem tábornok, az erdélyi magyar csapatok vezetõje döntõ vereséget szenved Segesvárnál. Mindenki elõtt nyilvánvalóvá válik, ekkora túlerõ ellen nem lehet felvenni a harcot. Konok emberek a székelyek, ha valamit elhatároznak, a világ minden kincséért sem tágítanak tõle. Ilyen volt a magyar szabadság ügye is. Tuzson János õrnagy és 200 székely katonája fejébe vette, hogy a Csíkszereda felé elõrenyomuló többezres orosz hadtestet megállítja az utolsó, stratégiailag védhetõ ponton. A Nyergestetõn.
Nyergestetõ a Háromszéki-medencét és a Csíki medencét összekötõ átjáró a Csíki-havasok és a Torjai-hegység között. A 895 m magasságban lévõ nyereg, hágó az utolsó védhetõ hely az Ojtozi-szoroson áttörõ csapatok ellen. Számtalan véres ütközet helyszíne volt tatár és török beütésekkor.
A sokszoros túlerõben lévõ orosz sereg nem bírt a székelyekkel. Tuzson János honvédei 1849. augusztus 1-jén többször is visszaverték az orosz támadást. Mígnem egy román pásztor a védõk hátába vezette az ellent. Kányádi Sándor Nyergestetõ címû versében így ír errõl: “Végül csellel, árulással / délre körülvették õket, / meg nem adta magát székely, / mint a szálfák, kettétörtek. / Elámult az ellenség is / ekkora bátorság láttán, / zászlót hajtva temette el / a hõsöket a hegy hátán.”
Kányádi Sándor: Nyergestető
A néhai jó öreg Gaál Mózesre,
gyermekkorom regélõjére is emlékezve
Csíkországban, hol az erdõk
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyõk olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestetõ;
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innensõ,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetõn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyõfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdõ,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temetõ ez az erdõ,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértõl áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.
De a védõk nem rettentek
– alig voltak, ha kétszázan -,
álltak, mint a fenyõk, a harc
rettentõ vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették õket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hõsöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hõstettükrõl nem beszélnek,
hírük nem õrzi legenda,
dicsõítõ harci ének,
csak a sírjukon nõtt fenyõk,
fönn a tetõn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdõ
egész Csíkban a legszebben.
(1965)